Baráth Viktória: Egy év Rómában

Baráth Viktória: Egy év Rómában

Fülszöveg:

Két ​megtört szív. Két reményvesztett lélek. Egy közös cél: megtalálni a boldogságot.

Leila Findley, a 33 éves írónő élete mélypontra kerül. A múltjában történt tragédiák hatására kialakult depresszióját alkohollal, gyógyszerekkel és egyéjszakás kalandokkal próbálja kezelni. Ezt azonban a kiadója nem nézi jól szemmel, így ultimátumot kap: vagy elutazik, hogy naplót írjon, amit végül könyvként kiadhatnak, vagy elveszíti a szerződését, az utolsó dolgot az életében, ami legalább egy kicsit boldoggá teszi. Nincs más választása, egy évre Rómába kell költöznie. 

Hogy könnyebben boldoguljon az idegen városban, segítséget kap Jonathan Raymond atya személyében. A férfi pontosan Leila ellentéte: mosolygós, jókedvű, életvidám, ezért az állandóan komor hangulatú lány eleinte elutasítóan bánik vele. Az atya pozitív hozzáállása azonban őt is megfertőzi. Szokatlan barátságuk egyre jobban elmélyül, amitől Leila úgy érzi, hogy a legmélyebb gödörből is létezhet kiút.

Képesek vagyunk megküzdeni a múltunk démonaival? Lehetünk még a tragédiáink ellenére is boldogok? Ránk találhat a szerelem azután, hogy már végleg letettünk róla?

Kiadó: Álomgyár

Oldalszám: 506

Köszönöm a könyvet! 

Idegtépő, fájdalmas mégis szerethető! 

"Nem szabad engednünk, hogy a múltunk szabja meg, kik vagyunk."

Értékelés: 

Igyekeztem nem spoilert írni, de ezúttal, ez lehet nem jött össze! 

Most... Most... nem is tudom, hogy mit mondjak... Hallgatni kellene néha arra rohadt kis belső hangra... Basszus! 

Ismerem már az írónőt, ezért számítottam rá, hogy  nem adja meg nekünk azt, amit annyira szeretnénk. És igen, már a vége felé éreztem, hogy csapdába estem... Még vissza is lapoztam, de amikor bekövetkezett, még így is pofán vágott. 

Ez is olyan dolog, amire én nem tudok felkészülni, még ha sejtem is... 

Mégsem... Jobban átgondolva... Mindent megkaptunk, amit szerettünk volna, csak... az írónő két borító közé dugta a történetet. 

Igazából az egész könyv alatt váltakoztak bennem az érzelmek. Sokszor, annyira sokszor szerettem volna elolvasni az atya gondolatait, tudni az érzéseiről, de persze ez is más megvilágításba kerül a vége miatt. 

Érdekes volt, ahogy bepillantást nyerhettünk ebbe a viszonylag elzárt világba. 

A történet lassan épült, pont úgy, ahogy Leila is visszatért a helyes útra. 

Épült és szépült, hogy a végén egy mozdulattal minden porba hulljon. 

Nem is tudom, hogy az érzelmeim és kavargó gondolataim közül melyiket írjam le.
Sokszor úgy éreztem, mintha egy nyugalmas tengeren utaznék, aztán a végén hirtelen hatalmas viharba kerültem. 

Baráth Viktória tökéletesen mutatja be, hogy mire képes valaki, ha szereti a munkáját, ha van valami, amibe még akkor is kapaszkodunk, amikor már úgy érezzük nincs tovább. Olvasd el a legújabb könyvét és tudd meg, hogy a változás csak rajtad áll, az, hogy beletemetkezel a múlt fájdalmaiba, vagy kilépsz a keserűség mély tengeréből, csak rajtad múlik. Ismerd meg Leila történetét, éld át mind azt amin keresztülment, és hidd el, hogy az erő az újrakezdéshez benned lakozik. Ha van csak egy apró elfoglaltság, ami számodra a mentsvárat jelenti, akkor azt ne engedd el! – számomra ezt jelenti ez a könyv. 

A vége... Hát azt imádtam... Ráadásul ennél nyitottabb nem is lehetne, mert az, hogy Leila kit, hogy képzelt el, az egy dolog, de számomra világos, hogy a valóságban sem mindenki oly szent... 

Az írónő humorát is kifejezetten szeretem. Csak nem tudom, hogy a Vikiét vagy a Leiláét... 

Kedvenc idézetek: 

"Legyen szó bármilyen művészetről, hobbiról, alkotásról, amiben az ember kiteljesedhet, a lényege mindnek az, hogy amit csinálunk, örömet okozzon."

"– Nem hiszem el, hogy nem megy! Ez csak kifogás. Ha három könyvet meg tudott írni, akkor biztosan menne a negyedik is. 

Ekkor még jobban ráncokba szaladt a homlokom. 
– Ezt meg honnan tudja? 
– Isten súgta meg – vonta fel a szemöldökét. 
– Komolyan? – tátottam el a számat. 
– Dehogyis, rágugliztam magára! – forgatta a szemét. – Nem a középkorban élünk, nekem is van laptopom."

"Nem tértem magamhoz. Komolyan egy papot küldtek? Mégis kinek volt annyi esze, hogy pont mellém rendeljék ki szerencsétlent?"

"– Basszus – szisszent fel Eunice. – Azt hiszem, mélyen katolikus lettem. 
– Vagy csak azt szeretnéd, hogy mélyen benned legyen egy katolikus – bökte oldalba Sophie."

" Kezembe veszem a szalvétát, és forgatni kezdem, amikor meglátom, hogy a hátoldalára is írt valamit: Hallottam."